A boksztól már csak egy rúgás a kick-box.

A bunyóban nem voltam tehetséges, a karate és a kick-box felé fordultam. Még akkor, amikor a sportág hazai meghonosítóitól, Galla Ferenctől, illetve Kira Pétertől és Galambos Pétertől első kézből lehetett tanulni.

Nem mondják önre a nem olimpiai sportágak családjában, hogy a kick-boxosok elnökeként előnyben részesíti a sportágát?

Bár mondanák! De sajnos az anyagi helyzetünk ezt nem nagyon engedi meg. Éves szinten tizenötmillió forint a működési költségünk, és úgynevezett stratégiai fejlesztésre kapunk még tízmilliót.

Ha már pénzről beszélünk… Egyik nyilatkozatában olvastam, a sportban általában két esetben van gond: ha van pénz vagy ha nincs. Utóbbit megértem, de vegyük az A-verziót.

Pedig nagyon egyszerű. A pénz okos felhasználási módjának megtalálása nem mindig könnyű.

Idén mennyiből gazdálkodhatnak a nem olimpiai sportágak?

Mintegy kétszázmillió forint a rendelkezésre álló összeg. A megelőző években száznyolcvannyolcmillió, illetve százkilencvennégymillió volt a negyvennégy szakszövetség összköltségvetése.

A nem olimpiai sportágak közösségét a negyvennégy szövetségen belül majd’ ötvenegyezer sportoló és háromezerötszáz tagszervezet alkotja. Ez hogyan viszonyul a sportolói összlétszámhoz?

Hazánkban – a labdarúgást leszámítva – legalább annyian űzik a nem olimpiai sportágakat, mint az ötkarikás játékok programjában lévőket.

Mi a kritériuma, hogy egy sportág bekerüljön a nem olimpiai kategóriába?

A sporttörvény előírása szerint legyen sportági szakszövetsége és bajnoki rendszere. Továbbá világszövetsége legyen tagja a SportAccordnak, amely az olimpiai és nem olimpiai sportágakat egyaránt tömörítő szervezet.

Melyik sportág van a várólista elején?

A szambó. A cselgáncsból és a szabadfogású birkózásából kialakult sportág, majdnem minden kritériumnak megfelel, csak a tömegbázisán kell javítani.

A magyar nyáriolimpia-centrikus nemzet. Érzik ennek hátrányait?

Azt szoktam mondani, hogy halmozottan hátrányos helyzetűek vagyunk. Mert ugyan szeretnénk a címlapokra kerülni – persze nem a botrányokon keresztül –, ám ehhez nem elég csupán jól szerepelni. Jobban el kell tudni magunkat adni. Ugyanakkor már a nem olimpiai sportágak is a Magyar Olimpiai Bizottság alá tartoznak, ezért bízom benn, hogy jobban ránk irányul majd a figyelem. És azt se hallgassuk el, ebben az országban a sport sikerágazat, amelynek működtetésében elvitathatatlan a jövőre százhúsz éves MOB szerepe. Azért az közvetve jó hatással van a mi működésünkre is, hogy a MOB vezetésében számos olimpiai bajnok tevékenykedik, akikre büszkék vagyunk, akiktől csak tanulhatunk.

A nem olimpiai sportágak törekvése, hogy bekerüljenek az ötkarikás játékok programjába, nem ritkán magyar szempontból hagyományosan eredményes sportágak rovására. Ilyenkor melyik énje kerekedik felül?

Nyilván a birkózásra gondol, amelyet – hetedmagával – a karate szorított volna ki a programból. Nos, nem örültem volna, ha a birkózás kikerül. Szerintem a hagyománya miatt komolyan ez fel sem vetődött. A látványosság hiánya viszont valós problémát jelentett, ezen kellett a szabályváltoztatással segíteni. Vagy ott volt az öttusa: az egyre inkább felgyorsuló világban öt napon át már nem volt helye a sportágnak, áttértek az egynapos versenyekre.

Mondják is a régi idők klasszisai, hogy ez már nem az az öttusa…

Lehet, de legalább ott van a programban.

Maradjunk a birkózásnál és a karaténál. Annak örül, hogy előbbi bent maradt a programban, de mennyi esélyt lát, hogy a karate is ott lesz?

Jósolni nem lehet, de ha azt veszem, hogy a koreai eredetű tékvandó a szöuli olimpián bemutató sportág volt, rá tizenkét évre Sydneyben pedig bekerült az olimpia programjába, miért ne mutatkozhatna be a karate kétezer-húszban Tokióban? Hogy aztán később bekerüljön a hivatalos programba.

Mennyire van tisztában a keze alá tartozó sportágak szabályaival?

Bevallom, nem mindegyikkel. De ez nem azt jelenti, hogy távol áll tőlem bármelyik is. Tavaly ott voltam Egerben a víz alatti hokisok világbajnokságán. Azt láttam, hogy nyolc napig ezerhétszázan vendégeskedtek a városban, jól érezték magukat. S az sem mellékes, hogy az esemény turisztikai holt szezonban nem kevés hasznot hozott Egernek. Illetve a francia nagykövet rövid ideig nem érezte jól magát, mert a zsúfolt városban nem talált szállást, de aztán minden megoldódott. Vagy vegyük a sárkányhajósokat: Szegeden egy hétig háromezer-ötszázan vendégeskedtek.

Időrendben haladva tavaly júniusban a kick-boxosok ismét megválasztották elnöküknek, júliusban Caliban világjátékokat rendeztek, októberben Szentpétervár volt a harcművész-világjátékok helyszíne. Az ön életében mi a fontossági rangsor a három esemény között?

A legfontosabb, hogy megválasztottak a szakszövetség elnökének, így a kilencedik négyéves ciklusomat töltöm ebben a pozícióban. Ha ez nincs, a másik két eseményen sem lehettem volna ott hivatalosan. Az én jelenlegi pozícióm végső soron abból eredeztethető, hogy a kick-boxosok elnöke vagyok.

Szentpéterváron három, olimpiai sportágban szereplő sportolónk, a párbajtőröző Szász Emese és Boczkó Gábor, illetve a kardvívó olimpiai bajnok Szilágyi Áron arany-, ezüst- és bronzérmet szerzett. Hogy kerültek a vívók a versenyprogramba?

Nagyon egyszerűen. A vívás harci eredetét senki sem vitatja, a rendezők pedig presztízskérdést csináltak abból, hogy a sportág legjobbjai részt vegyenek a szentpétervári játékokon, mert ők kétségkívül színesítették a versenyt. Ők és a kick-boxosok így összesen három arany-, tíz ezüst- és négy bronzérmet szereztek, amellyel hatvanegy ország közül az előkelő nyolcadik helyen végeztek.

Milyen célt tűzött ki maga elé a nem olimpiai sportágak MOB-alelnökeként?

Azt tartanám nagy eredménynek, ha a kormányzattal ugyanolyan stratégiai fejlesztési konstrukciót tudnánk kidolgozni, mint a sport többi területén. Sportnyelven fogalmazva: helyzetbe szeretném hozni a nem olimpiai sportágakat.

(A cikk megjelent a Nemzeti Sport február 15-ei számában, szerző: Thury Gábor)